A kasza az Arató Kalákán nemcsak vágott, hanem emlékeztetett is: aki tudta, hogyan lett a búzából kenyér, az azt is tudta, mi tartotta meg közösségeinket nemzedékeken át.
A csíkszentkirályi eseményen a Házas Emberek Néptánccsoport, az Ezüst Hajak Klubja és a helyi zenészek közösen mutatták meg, hogy a hagyomány akkor élt igazán, ha jókedv is társult hozzá. Hiszen a búza sem nőtt gyorsabban attól, ha komoran nézték.
A munkát a szépkorúak kezdték el, majd a fiatalabbak vették át a kaszát és folytatták a kévekötést. Az idősebbek átadták a tudásukat, a fiatalok pedig vállalták annak továbbvitelét. Ebben rejlett az élő örökség valódi ereje.
A székely aratás nem színjáték volt, hanem munka, tudás, ritmus és közösség. Egykor ettől függött a családok kenyere, az Arató Kalákán pedig azt bizonyította, hogy a magyar kultúra ezen a vidéken nem csupán emlék maradt, hanem közösen megélt és továbbadott gyakorlat.
Köszönet illette Gábor Dénest, beszélgetőpartneremet, valamint a szervezőcsapatot, a fellépőket és mindazokat a családokat, amelyek időt, energiát és szívet fektettek abba, hogy Csíkszentkirály hagyományai tovább éljenek.
A helyi zene, a humor és a közösen végzett munka ismét bebizonyította, hogy a kaláka nem maradt a múltban. A Kárpát-medence ezen szegletében az értékeket nem vitrinben őrizték: megélték, továbbadták és büszkén vitték tovább.
